Plenáris határok - A Föld ereje véges!

Írta: zöld8 | 2012. július 06. péntek, 12:14

A Föld erejének végességére figyelmeztetnek a plenáris határokHa kifeszítünk egy rugót, majd elengedjük, visszaugrik eredeti formájába. Ha tovább húzzuk, még mindig visszaugrik - egészen addig, amíg egyszer csak hirtelen el nem veszti ezt a képességét. Pontosan ez történhet a Földdel.

Dióhéjban összefoglalva a tudósok egy része attól tart, hogy pontosan ez történhet a Földdel, ha különböző rendszereit úgy túlfeszítik, mint a példában szereplő rugót. Ebből az aggodalomból született meg 2009 őszén a planetáris határok gondolatrendszere: a Koppenhágában tartott klímakonferencia nyomán egy - a svédországi Stockholm Resilience Centre égisze alatt működő - tudóscsoport a Nature című tudományos folyóiratba írt cikkében kifejtette, hogy mit tekint az emberi fejlődés szempontjából biztos működési keretnek. Tagjai kilenc különböző területen jelöltek meg olyan "planetáris határt", amelyet nem szabadna átlépni bolygónkon.

A kilenc nyugtalanító folyamat listája a következő: klímaváltozás; az óceán savasodása; az ózonréteg vékonyodása; beavatkozás a nitrogén- és a foszfátciklusba (ezek a növényfejlődés meghatározói); a szabad természet mezőgazdasági térséggé és városokká történő átalakítása; a fajok kihalása; a vegyi környezetszennyezés halmozódása és a légkörben lebegő környezetszennyező részecskék szintjének növekedése. A tanulmány szerzői hét területen elég biztosnak érezték magukat ahhoz, hogy megjelöljék, mi jelenleg a kritikus határ. A vegyi anyagok és a részecskék tekintetében későbbre halasztották a meghatározást.

Globális és helyi jelenségek

Azóta a planetáris határok gondolata gyökeret vert a tudományban. Ismételten szó van róla a GEO-5-ben, az ENSZ környezetvédelmi programjának a világ állapotáról szóló legújabb jelentésében. A globális fenntartható fejlődéssel foglalkozó magas szintű panel, amely Ban Ki Mun ENSZ-főtitkárnak készítette beszámolóját, előkelő helyen említette a gondolatot. A Planet Under Pressure címmel legutóbb Londonban megtartott nagy tudományos konferencia is a planetáris határokat állította a központba a júniusi Rio+20 környezetvédelmi csúcsértekezlethez intézett üzenetében.

Ám a koncepciónak számos hátulütője van. Hirdetői is elismerik, hogy a határok mai kritériumait kissé önkényesen állapították meg. Ez részben jelenlegi tudásunk hiányosságainak tudható be, de akármennyi új ismeretet szerzünk is, még mindig vitathatóak maradnak a küszöbök. Egyes határokat meg lehet sérteni anélkül, hogy jóvátehetetlen kár történne, egyesek nem is mérvadóak, mi több, akadnak tudósok, akik szerint látványos globális változások következhetnek be akkor is, ha egyik határt sem lépik át.

A Breakthrough Institute nevű amerikai agytröszt, amely az energiára és a környezetre koncentrál, júniusban közzétett elemzésében két fontos kritikát fogalmazott meg. Az egyik szerint a határok gondolata nem teszi elég világossá a különbséget az igazán globális következményekkel járó jelenségek és a főleg helyi vagy regionális szintű folyamatok között. A másik azt teszi szóvá, hogy a planetáris határokkal foglalkozó csoport főleg a holocén - a legutóbbi jégkorszak óta eltelt, az emberi civilizációk kifejlődését magában foglaló - korszak feltételeiből vonja le következtetéseit.

A The Economist című brit magazin szerint ezek jogos megjegyzések. Egy olyan határ kijelölése, amelyet nem szabad túlságosan megközelíteni, logikusnak tűnik azokra a dolgokra vonatkozólag, amelyek a túlfeszített rugóhoz hasonlóan jóvátehetetlenül elromolhatnak. Ilyen határt jelent az, amelynek túllépése például a sarki jégtakaró vagy az örökösen befagyott talajréteg, a permafroszt elolvadását eredményezné. Ám a kilenc határból csupán három vonatkozik olyan jelenségekre, amelyeknél azok, akik kijelölték őket, valóban úgy gondolják, hogy igenis létezik globális küszöb: ez a helyzet a klíma, az óceánok savasodása és az ózonréteg tekintetében. A másik hat esetben ellenben helyi küszöbök létezhetnek, de globális hatás főleg a helyi tényezők felhalmozódása esetén mutatkozik meg.

Új korszak kezdődött?

A Breakthrough Institute szerint a kétféle veszély összekeverése oda vezethet, hogy rossz irányban keresik a megoldást. Így például egy planetáris nitrogénkorlátozás, amelyet a műtrágyázás túlzásba vitt kínai gyakorlata indokolna, feledtetheti azt a hasznot, amelyet a műtrágyák alkalmazása biztosít Afrika gyenge minőségű földjein.

Az intézet másik kritikája azt a ki nem mondott feltételezést vitatja, hogy mivel az emberiség a holocén korban alakult ki, e korszak feltételei ma is optimálisak az emberi faj számára. Tény persze, hogy erre a korszakra a klíma stabilitása és - a Föld mérsékelt égövi részén - enyhesége jellemző. Viszont nincs bizonyíték arra, hogy a holocén kor nitrogén- vagy foszfátciklusa különösebben kedvező lett volna az ember számára. Az, hogy az ember ipari méretekben gyárt műtrágyát a levegőben található nitrogén kivonásával, valóban hatást gyakorol a környezetre: a nitrátokban gazdag melléktermékek például tönkretehetik a tavak ökológiai rendszerét. Azt azonban semmi sem bizonyítja, hogy a levegőből kivont nitrogén mennyisége önmagában gondot okozna.

Itt a polémia tulajdonképpen az antropocén kornak - az "ember korának" - természetéről folyik. Sok tudós szerint az emberi beavatkozás a Föld működési módjába ma már olyan jelentős, hogy a holocén a múlté, és megkezdődött egy tőle igazán különböző antropocén korszak.

A planetáris határok gondolatának másik gyengéje az a feltevés, hogy ezek a határok függetlenek egymástól. Ez valószínűtlennek tűnik, ám ha nem függetlenek, akkor a válság kialakulhat abban az esetben is, ha egyetlen határt sem lépnek túl.

A Nature június 7-i számának egyik cikke több bizonyítékot sorolt fel arra, hogy jelenleg éppen ez történik. Eszerint a Föld olyan átbillenési ponthoz közeledhet, amelyen túl a mind népesebb és mind tehetősebb emberi népesség által előidézett egyidejű változások miatt a glóbusz a földhasználat, a klíma és más tényezők tekintetében a jelenlegitől igen eltérő, új állapotba kerülhet, amelyben állandóan változnak az éghajlati övezetek, másként működnek az ökorendszerek, és így tovább.

Egy hirtelen átbillenést nem lehet kizárni. Kisebb ökológiai rendszerek, például tavak esetében az átalakulás gyakran meglepetésszerűen következik be, és nincs látható ok arra, hogy olyan nagyobb rendszer esetében, mint a Föld, ez ne mehessen végbe.

Léteznek-e jó forgatókönyvek a jövőre nézve?

Anthony Barnosky, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) kutatója, a Nature cikkének egyik vezető szerzője például úgy véli, hogy olyan változások kombinációja is előidézhet nagy átalakulást, amelyek mindegyike a planetáris határon belül marad.

Ebben az esetben az átmenet akkor is katasztrofális lenne, ha a föld végső soron lakható maradna az emberiség számára. Ám annak valószínűsége, hogy a planetáris határok tiszteletben tartása esetén is rosszul alakulhatnak a dolgok, felveti az ellenkező kérdést: e határokon túl léteznek-e jó forgatókönyvek a jövőre nézve? Különösen pedig: ki lehet-e kerülni a leghíresebb határt, amely az üvegházhatású gázok okozta felmelegedést és a klímaváltozás összefüggését jelzi?

A planetáris határ hirdetői ezt a választóvonalat - kissé zavart keltően - kétféle módon jelölik. Az első a szén-dioxidra, a fő üvegházhatású gázra vonatkozik: a túl nem lépendő limit 350 ppm lenne, azaz 1 millió légköri részecskéből 350 CO2-részecske. A másik a Föld felszínére érkező sugárzó energia mennyiségének növekedése az idő múlásával, ami főleg az üvegházhatású gáz többletének az eredménye: ez pedig négyzetméterenként 1 watt plusz energia az iparosítás előtti korhoz képest.

Akár így, akár úgy mérik, a klímahatár már az emberiség visszapillantó tükrében látható, ugyanis már túlléptük. Ez megfelel több, a planetáris határ felfogását valló tudós, köztük a Goddard Institute for Space Studies keretében tevékenykedő James Hansen véleményének, amely szerint a klíma már "túljutott" azon a határvonalon, amelyen belül hosszú távon még biztosnak lehet tekinteni a grönlandi jégtakaró fennmaradását. Márpedig annak elolvadása 7 méterrel növelné a tengerek szintjét.

Ha a planetáris határok hirdetőinek számításai helytállóak, akkor az üvegházhatású gázok tekintetében a helyzet már reménytelen. A jelenlegi 400 ppm-es szint évente 2 ppm-mel nő, a 350 ppm-es szintet pedig csak akkor lehetne visszaállítani, ha mostantól zéróra csökkenne a szén-dioxid-kibocsátás, és aztán hosszú ideig - minden bizonnyal évszázadokon át - csak kivonnák a CO2-t a légkörből, aztán különböző eszközökkel visszajuttatnák a föld mélyére.

Ám az üvegházhatású gázok csak a sugárzás növekedésére gyakorolt hatásuk miatt jelentenek igazán problémát. Ha az utóbbit más eszközökkel vissza lehetne szorítani saját planetáris határa mögé, a szén-dioxid-határ elvesztené jelentőségét. Ezt például úgy is el lehetne érni, hogy tükröző részecskéket juttatnának a légkör felső rétegébe, és azok visszavernék a napfényt a világűrbe.

Egy ilyen radikális megoldás persze mindenféle zavaró mellékkövetkezménnyel járna, és ebben a politikai jellegűek még a környezetieknél is nagyobb súllyal esnének latba. De ez is egy lehetőség, ami jól mutatja, hogy bár a Földnek lehetnek planetáris határai, a megoldás lehetőségére vonatkozó gondolkodás tekintetében nem szabad semmiféle határt szabni...

forrás: MTI, kép: aptcontrols.co.uk


Hozzászólások

Üzenet